Wass Albert
MAGYAR KARÁCSONY BAJORFÖLDÖN

A piszkos kis bajor város utcáit északi szél söpörte. Fölkavarta a szemetet, a romházak törmelékét és sercegve szórta rá a vakolatlan házfalakra. Alacsony, rosszkedvű felhők húztak el a szélben a város felett. Aprószemű eső hullt belőlük, fagyott eső. Mintha gonosz kis gombostűkkel szurkálta volna tele a nyirkos levegőt a szél.
Az ócska iskolaépület kéménye kísértetiesen süvöltött. A papírral leragasztott ablakok mögött lomposan és vontatottan kínlódott a menekültek élete, ez a monoton, örökösen hétköznapi élet a maga sivárságával, ahogy azt immár negyedik éve hurcolták ebben az idegen és ellenséges világban. A földszint konyhájában három asszony hámozta sóhajtozva a krumplit. Ott kuporogtak a repedezett kemence körül színét vesztett szvetterekben és fázós lábuk sűrűn verdeste lyukas cipőiket a konyha rücskös kőpadlójához. A kemencéből időnként csípős füstöt vert ki a szél s a füst ellepte a nagy üres konyhát. Az őszülőhajú zongoratanárnő néha belekezdett valami történetbe, de a másik kettő mintha nem is hallotta volna a szavait s így ő is abbahagyta egy idő múlva. A kegyelmes asszony néha letette a rozsdás krumplihámozó kést és odatartotta meggémberedett öreg ujjait a tűzhöz. A jegyzőné nagyokat szipogott és nem lehetett tudni, hogy a gondolatok hatására érzékenyült-e el, vagy egyszerűen csak nem volt zsebkendője.
Kint a folyosón néha léptek kongtak. Valaki csikorgófülű vederrel szaladt ki a kúthoz, valaki fát cipelt föl a korhadt falépcsőkön és a lépcsők nyikorgásain számolni lehetett, hogy mikor ér föl az emeletre. Mindezek a zajok olyan elhagyottak és kietlenek voltak, hogy a három asszony ott a konyhában csak kuporgott lehajtott fejjel a krumplistál körül és egy idő múlva már a zongoratanárnő sem merte megtörni a csöndet, amely úgy borult reájuk a keserű füsttel együtt, mint maga az elhagyatottság.
Az emeleti tanteremben ugyanez a homályos szomorú csönd volt. A pokrócfüggönyökkel szétosztott rekeszekben lompos szalmazsákok áporodott levegője ült, mint egy nehéz, fekete hangulat. A papírral beragasztott ablakok alig adtak valami világosságot és a dísztelen falak szögleteiben árnyak lapultak ugrásra készen. Tengelic, a szabó, néha megcsattogtatta odabent az ollóját és ez az ollócsattogás szinte valószínűtlenül hangosan nyilallt ilyenkor keresztül a termen. A volt vármegyei főjegyző, az aznapi kályhaügyeletes, néha megmozdult a rekeszében, óriási rongypapucsaiban kicsoszogott a terem végiben álló hasas pléhkályhához és gondos lassúsággal megtömte örökké éhes száját. Hallani lehetett, ahogy a vasajtó kinyílt, és egy idő múlva becsapódott megint. Aztán a főjegyző visszacsoszogott az odújába, és egy ideig újra nem mozdult semmi. Pedig legalább húsz ember volt a teremben. Minden rekeszben matatott valaki. De a négy év óta egymáshoz préselt élet kiölte belőlük a szót és a mozdulataikat is lefékezte, mintha féltek volna a hangoktól. De mit is mondhattak volna még egymásnak? Tudtak egymásról mindent, a legapróbb részletekig. Ismerték a szavak hangsúlyát, a mozdulatok legintimebb ferdeségeit. Szinte irtóztak már egymástól, a megszokott szavaktól és mozdulatoktól, a zajoktól, melyeket egy-egy rejtett mozdulat, egy-egy fölsercenő szalmazsák okoz. Szerettek volna hang nélkül élni, mint az árnyék és irtóztak önmaguk testiségétől, mely képtelen arra, hogy árnyékká váljék.
Valahol papír zizegett időnként és mindenki tudta, hogy az állomásfőnök spanyolul tanul. Odébb mintha egér kapirgált volna: a tábornok faragta a meggyfaszipkákat, amiket szép időben árulgatott a vendéglő előtt. Tengelic egy bajor fűszeressegéd télikabátját fordította át három kiló zabpehelyért és azt is tudta már mindenki, hogy abban a kabátban egy budapesti cég címkéje volt valamikor. A főjegyzőéknél halkan nyöszörgött a dohányvágó gép és hallani lehetett azt a semmitmondó kis neszt is, ahogy az asszony az eladásra kerülő cigarettákat töltötte. Az eltaposott élet vonaglott mindenütt a rekeszekben, mélyen a nyomorúság alatt, de vergődve, kínlódva, próbálkozva még mindig. És erre a vonaglásra úgy súlyosodott a csönd, mint egy roppant, szürke malomkő és a szél süvöltött kint az idegen romutcán és a felhők súrolták a didergő ablakokat.
Senki sem tudta volna megmondani, mennyi idő telt el. A mennyezet homályos sarkaiból lompos sötétség ereszkedett alá, mint egy nagy poros pókháló. Valaki felkattantotta a villanyt. A terem mennyezetén kigyúlt a magányos árva égő és üres, hideg fényt hintett a rekeszek közé. Este lett. Két férfi elment fát lopni az üres kosárral. Sokára tértek vissza. Valaki közölök káromkodott és szidta a szelet, meg a bajorokat. Azután újra csönd lett és a csöndben megszólalt váratlanul egy gyermekhang:
- Apuka... odahaza ma van karácsony...? Egy morgó hang felelt rá:
- Ne úgy tartsd a ceruzát, fiam. Úgy sohasem tanulsz meg szépen írni. Mutattam már.
A terem lehunyta a szemét és érezni lehetett, hogy könnyek sajognak a szemhéjak alatt.
Aztán egyszerre csak a Cseke Márton rekeszében valami megmozdult. Mintha valaki egyhelyben topogott volna. Majd meglebbent a pokrócfüggöny és Cseke Márton kilépett a kuckójából. A terem közepéig ment, a lámpa alá. Valamit letett a földre, valami súlyosat, ami koppant. Mintha egy szék lett volna. Aztán gyufa sercent. A fülkék visszafojtott lélegzettel figyeltek, mint akik remegve félnek valami váratlantól. Aztán egyszerre csak egy rekedt, magányos férfihang énekelni kezdte ott a terem közepén a "Mennyből az angyalt."
Döbbenve figyeltek a falak. A magányos hang árván, szomorúan és rekedten bolyongott közöttük, mint aki keres valamit, ami nincsen. Azután fölcsapódtak a pokrócok és sápadt arcok bámultak elő riadtan. A terem közepén, a lámpa alatt, kopott székre téve egy kis karácsonyfa állott. Tetején ezüstpapírból kifaragott csillag, ágain néhány árva dísz és két kis égő gyertyavég. És a szomorú kis karácsonyfa előtt ott állott Cseke Márton, frissen borotvált arccal, kopott ünneplő ruhájában és fájdalmasan csillogó szemekkel nézett föl a csillagra és énekelte a "Mennyből az angyalt." Az emberek ott álltak, mindenki a maga rekeszének a nyílásában és szinte ijedten nézték Cseke Mártont és az árva kis fenyőfát, tetejében a csillaggal. Kezük lassan összekulcsolódott és a szemük megtelt könnyel.
- Né, karácsonyfa! - sikította el magát egy gyermekhang és ez a sikítás úgy vágott bele a szívekbe, mint egy éles, kegyetlen penge.
Aztán nyílott az ajtó és valaki végigment a függönyök közötti folyosón és betért az egyik rekeszbe. Hideg levegőt, északi szél szagát hozta magával és nyers erdőszagot. Cseke Márton volt, a csíki főszolgabíró. Mintha fenyőillat jött volna vele. De csak egy pillanatig lehetett érezni a levegőben, aztán elnyelte azt is a terem.
Később gyermekek jöttek be nagy zajjal és szétoszlottak a rekeszekben. Hallani lehetett, ahogy az egyik hangosan mondta: - Anyu! Tudod mit láttam? Egy gyönyörűszép karácsonyfát és mellette egy gyönyörűszép angyalkát és a karácsonyfa alatt annyi gyönyörűszép mindent! És volt ott egy baba, anyu, akinek kék volt a szeme és egy picike ágyban feküdt...!
Néhány pillanatra megdermedt a csönd a szobában. Mintha még Tengelic kezében is megállt volna az olló. A dohányvágó sustorgása sem hallatszott, a bicskafaricskálás sem, semmi. Csak a lelkes leánykahang csilingelt a terem kopár falai között, aztán elhallgatott az is. Valahol sóhajtott valaki és nem lehetett tudni, hogy ki volt az. Talán a terem maga. Talán valamennyiök gondolata sóhajtott föl abban a percben. A kéményben felnyögött a szél. A főjegyző ócska papucsa csoszogva megindult át a termen, a kályha felé. Aztán a folyósón hirtelen felhangzott a jól ismert kiáltás: "ebédosztás!"
A terem megmozdult, mint egy álmából riadó százlábú. Edények csörömpöltek. Lábak dobogtak. Csapódott az ajtó. Az emberek szaladva mentek egymás melléh lefele a lépcsőn, de nem mertek egymásra nézni, valahol ott csengett még a fülükben a leányhang, valahol ott volt közöttük és égetett a szemeik mögött.
Aztán ki-ki felhozta ünnepélyesen a maga krumplilevesét. A terem megtelt az evés hangjaival. Majd lassan elült az is. Egymásután hordták ki innen is, onnan is a megürült edényt, majd hozták vissza kimosva, vizesen a kútról. A főjegyző gondtelten állt a kályha mellett és a maradék fát nézte a kosárban. A sok ajtónyitástól lehűlt a konyha levegője. Valaki azt mondta: lopni kell estére még egy kosárral. A zaj rendre elült. Itt-ott sercegett a szalmazsák, ahogy valaki végighevert rajta. Az ablakokra lassan homály ereszkedett. Csak a szél kavarta odakint tovább a város szemetjét és leheletét érezni lehetett az ablakok közelében.
Az egyik rekeszben valaki felnyögött:
- Jaj...! Es hallani lehetett egy megreccsenő szalmazsákot és egy fojtottan feltörő zokogást. De akkor már nem egyedül énekelt Cseke Márton. Néhány fojtott hang vele zümmögte a dalt és a lehajló arcok árnyékbarázdáiban gördülő könnycseppek izzottak.
Mire a dal véget ért, a terem gyermekei ott állottak már Cseke Márton mellett és csillogó szemmel néztek föl a csillagra, mely úgy szikrázott a szegényes kis karácsonyfa tetején, mintha nem is erről a földről lett volna. A csönd bezárult az ének mögött, mint egy nagy fekete seb. És akkor megszólalt Cseke Márton mély rekedt hangja:
- Imádkozzunk, magyarok...
A vállak megtörtek, a fejek mélyen aláhajoltak és az összetett kezek ujjai úgy kulcsolódtak egymásba, mint valami tépett, görcsös, vén gyökerek, melyek a földöntúliba szeretnének megkapaszkodni, mivel ezen a földön már nem jut számukra hely. És Cseke Márton mondta:
- Uramisten, itt állunk, látod, bujdosó magyarok, Te előtted a szeretet ünnepén. Karácsonyfát gyújtottunk münk is, a Te tiszteletedre, Uram s emlékezésül arra az időre, amikor még otthonunkban éltünk. A szeretet győzelmét kellene jelentse ez a mai nap, a szeretet győzelmét e világon. De bizony Uram, ez a világ ma nem a karácsonyfák világa, nem a csillagok s nem a gyertyák világa, fekete világ ez, Uram, melyikben élünk. De lásd, münk már nem lázadozunk többé s nem keressük többé azt sem, hogy ki volt a hibás mindabban, ami történt. Mert megismertük magunkat a Te kezed súlya alatt s megtanultuk, hogy a nagy dolgok nem országok s népek vezetőin múlnak, hanem az egyes embereken külön-külön, mind valamennyin. Mindnyájunkon ott volt a hiba, Uram s Te ítéltél fölöttünk. S tudjuk már azt is, hogy ez a Te legfelsőbb ítéleted addig szól, ameddig lélekben megtisztulván méltóak leszünk arra, hogy megkönyörülj rajtunk. S ezért Uram, a mai napon csak arra kérünk Téged: siettesd e világnak népeit, hogy fölismerjék hamar mindannyian a Te törvényedet, mely szerint a békességnek dolgát nem tárgyalótermekben, hanem külön-külön minden ember a maga lelkében kell elrendezze, kipusztítván onnan az irigységet, a gyűlöletet, az önzést és megnyitván azt a szeretet számára. Mert nem az az igazi békesség, amit zöld asztalok mellett papirosra írnak, hanem ami az emberiség lelkéből árad, külön-külön minden ember lelkéből a maga békessége s ez a sok kis békesség összeforrván meghozza az áldást a világra. De siess Uram, az emberek megjavításával, mert lásd, őszbe vegyül már lassan a hajunk s gyermekeink mellől otthontalanul múlik el a gyermekség ideje s mi lesz az olyan lélekből, amelyiket már bimbó korában befagyasztott az élet sivársága s mely örömtelenül sorvad e kietlen emberi sivatagban, aminek hontalanság a neve...
Cseke Márton hangja betöltötte a termet és olyan volt, mintha nekifeszült volna a pókhálós homálynak, mely a falakat lepte. Kint süvített az idegen szél, de azt már nem hallotta senki. Az arcok fölemelkedtek s a könnytől csillogó fáradt szemek könyörögve nézték a csillagot, amelyik úgy ragyogott ott fent a szegényes kis fenyőcske csúcsán, mint ami már nem is erről a földről való.

 

 

Vissza az ,,Olvasnivaló" oldalra